Nem lehet elmenni szó nélkül a pénteki – febhuszonnégyes – időjárás mellett. Két nagyon egyszerű oka van.
Az egyik az, hogy a város éjszakáját szétzúzni akaró béna vezéreink és politika húzásaik nem jártak sikerrel. A város él és virul, este kint voltak az emberek, zajlott az élet, a parti, pezsgett a város, gőzölt a Gödör, amit személy szerint sose fogok Akváriumnak hívni, mert hosszabb is és szerintem rosszabb név is. Persze megszokás kérdése. De a Roosevelt tér nevét sem tudom. […] Megnéztem Google maps-en. Hát ők sem értenek egyet magukkal, a tér zöld részén már Széchenyi-nek hívják, de körbe az úton még Roosevelt van. Mindegy is. Elkanyarodtam attól, hogy a város nem változott. Szeretem Bp-t. Szép tavaszunk lesz megint itt.
A mááááásik dolog viszont az, hogy idén első alkalommal életre keltettem a szörnyet is. Lementem mínusz 1-re. Ponyva le. Elhajtogat és ott álltam megint, mint 2007-ben a szalonban, hogy: Baaazdmeg, ezazenyém, juj jujujujuj… ááááá, grrrr, hörrhörr!
Persze a téli állás után nem akaródzott neki életre kelni. Akksiban volt áram, de kevés ahhoz, hogy kellő nyomatékkal megforgassa az 1670 köbcentit. De van nekünk egy -2, akksiban elektronikának bőven elég áram, így a legurulva kettesben gond nélkül beindult. Videó alább:
Szóval ezen péntek estén a városban kanyargás elképesztően jó érzés volt. Újra lehetett száguldozni, lassan menni, pöfögni és pufogni, na meg persze vigyázni a már ránk nem is emlékező autósokra. Ettől még jó volt széttárt karokkal átmenni az Árpád hídi felüljárón, visszakapcsolgatni és hülye gyerek módjára lámpától lámpáig gyorsulni. Na és, persze, nem maradhatott el a sok elismerő tekintet sem. Valami hülye gyerek az ótvar Mitsujával próbálkozott, de aztán belátta, hogy ez nem az a hely, így csak követett és bámészkodott, aztán egy pirosnál egy buszsofőr egész mellém gurult megsziszegtetve a fékeit, hogy nézzek már oda, majd csak bólintva kacsintott én visszabiccentettem, majd a zöldnél megmutattam az Akrák hangját.
Hát ilyen ez az MT.